19#

Sokáig forgolódtam,de egyáltalán nem emlékeztem az otthoniakra. Mintha ez az új közeg elkezdte volna formálni a személyiségemet.

Másnap megnéztük a város nevezetességeit,majd beültünk egy kávézóba. Loretta,és Anton számára elengethetetlen volt,hogy egy jót vacsorázzanak egy meghitt,előkelő étteremben,mi Adammal pedig inkább Flora néni házi kosztját kivántuk,és nem voltunk éhesek,ezért míg a két felnőtt elmentek ebédelni,mi beültünk kapuccsínózni. Amikor a pincér kihozta az italunkat,eszembe jutott,hogy Damiennek is ígértem,hogy elmegyek vele. Bűntudatom volt,így úgy döntöttem,Damnek jelzek,hogy nem vagyok otthon.

- Azonnal jövök,csak telefonálnom kell. – mondtam Adamnak.

Bólintott egyet,én pedig odaálltam az ablak mellé,és bepötyögtem Damien számát. Azonnal felvette.

- Szia! Hova a bánatba tűntél? Két napja se kép,se hang felőled.

- Győrben vagyok. Bocs,hogy nem szóltam.

- Hogy kerültél te oda,Pécsről? – vont kérdőre.

- Mert elfogok költözni fél évtől,ide. És megakartam nézni a várost. – meséltem.

- Micsoda?! – lepődött meg. – És én erről mért nem tudtam?

Hallottam a hangján a csalódottságot,és az egykedvűséget.

- Akartam mondani. –szégyelltem el magam.

- Akartad mondani,az utolsó pillanatban mi? – kérdezte dühösen.

- Nem az utolsóban. Damien.. – akartam bocsánatot kérni.

- Mindegy Odett. Majd beszélünk. – mondta,majd kinyomta a telefont.

Ott álltam az ablak mellett,abban a városban,ahova költözöm majd. Minden idegen városban érzem,hogy nem ott van a helyem. De most másként volt. Ahogy kinéztem az utcára,megfigyeltem az embereket,azon agyaltam,hogy ki lesz a következő szerelmem,ki az aki a pártomat fogja majd,mikor itt leszek. Hogy ki fog ellökni magától,és kit fogok én. Már semmi nem kötött az eredeti lakhelyemhez. Megkönnyebbültem,mert sokkal könnyebb lesz ott hagyni Pécset,és ezerszer jobban vártam,mint valaha is.

Vissza mentem Adamhez,és folytattuk a kávézást.

Este megnéztünk egy filmet ,és amikor legkevésbé számítottam rá,átkarolt. Majdnem be is aludtam a karjai között,de a film túl izgalmas volt ehhez. Na meg persze túl hangos is.

Flora néni már kész vacsorával várt minket,és mi azonnal belaktunk belőle.A kimerítő nap után egyből bedőltünk az ágyba. Minden nap így ment ez,kivéve az utolsó napon,szombaton. Azon az estén képtelen voltam aludni. Kiültem a teraszra,kabátban,és teával a kezemben. Azon gondolkodtam,hogy mi lehet otthon Damiennel,Noellel. Akármennyire különbözőek voltak,most mégis kezet foghattak volna ; mindkettő hatalmasat csalódott bennem. Ahogy ezen gondolkoztam,és a csillagokat bámultam,a kedvem szinte másodpercek alatt a béka segge alatt lett.Szomorú voltam,és nem tudtam,hogy maradni akarok-e vagy menni.Menekülni,vagy küzdeni?

Egyszer csak nyílt az ajtó,én pedig csöndesen megigazítottam a takarót a hintaágyon,amin rostokoltam. Adam lépett ki a házból,majd amint meglátta,hogy ott vagyok,oda ült mellém.

- Mit keresel itt kint? – mosolygott.

- A méltóságomat talán. – nevettem,miközben szipogva próbáltam elrejteni a  csalódottságomat.

- Mi a baj? – kérdezte.

- Minden..-mondtam.

- Még sem akarsz ide költözni,ugye?

- Nem arról van szó. – hajtottam le a fejem.- Csak.. tudod milyen érzés,mikor nem tudod,hogy kiben csalódtál nagyobbat? Magadban,vagy azokban akiket szeretsz? – nyeltem egy hatalmasat.

- Ha ez egyáltalán megfordul a fejedben,akkor magadban. – mondta kedvesen.

- Amikor eljöttem Lorettáékkal,mindent félbe hagytam. Mindenkit magamra haragítottam,mielőtt elindultunk volna. – válaszoltam.

- Kérj bocsánatot. – karolta át a vállam.

- Próbáltam már..

- Ha magadnak akarsz igazán megbocsájtani,akkor tedd addig,ameddig nem érzed elégnek. – vigyorgott aranyosan.

Egy kis ideig gondolkoztam,azon amit mondott. Igaza volt,teljes mértékben.

- Köszönöm. – mosolyogtam rá,majd mégjobban oda bújtam.

Közel sem volt minden rendben,mégis úgy éreztem,hogy Adam elrendezett mindent. Készen álltam arra,hogy megalázkodjak Noel,és Dam előtt.

- Bárcsak te is velem jöhetnél Pécsre. – mondtam.

- Ha nem költözöl ide,akkor talán megoldhatnám. – válaszolta édes hangján.

Felcsillant a szemem,hogy talán mégsem vagyok olyan reménytelen mint gondoltam,és neki bizonyíthatnék. Végre valaki,aki hagyná, hogy belé kapaszkodjak,akit nem zavar, hogy milyen vagyok.

- Jó lenne. – néztem aföldre. -Lehet vissza kéne mennünk aludni. – álltam fel.

- Igen. – tette ugyanezt ő is.

Egymással szemben álltunk,és már lassan elindultam volna,mikor hátulról átölelt és erősen magához szorított.Mikor kiengedett oda fordultam hozzá,és mosolyogtam. Majd egy váratlan pillanatban puszit nyomott a számra.Teljesen meglepődtem,és miután eltávolodott tőlem,sem sikerült felfognom, hogy mi történt. Palacsinta méretű szemekkel álltam előtte.

- Hát..erre nem számítottam. – mondtam,még kicsit lesokkolva.

- Megmondom őszintén énse. – húzta a száját. – Baj..volt? – bizonytalanodott el.

- Dehogyis! Sőt. – kiáltottam fel. – Örültem,hogy ez lett a vége. – vigyorogtam.

- Hiányozni fogsz Odett. – nevetett,mégis láttam rajta,hogy elszomorodik ez miatt.

- De hisz azt mondtad,hogy oda költözhetnél.

- Attól függ,hogy Ben bácsi tesója,Rex megengedi-e, hogy hozzá költözzek. Na meg,hogy a sulitok megfelelő lenne-e nekem. – válaszolt.

- Remélem megtudod oldani. – mosolyogtam.

- Én is. – tette ugyanezt ő is. – Na,szerintem tényleg aludnunk kéne.

Hátulról tolt az ajtó felé. Mielőtt bementem volna a szobámba,adott egy puszit a homlokomra.