1#

A zuhogó eső ébresztett fel.Nem akartam felkelni,nem volt miért.Az egész nyaramban az alvás volt a legjobb. Amikor becsuktam a szemem,és lassan álomba merültem,mintha megmenekültem volna a szürke hétköznapoktól.Megnyugvást jelentett. Ez a nyár valami varázslatos volt,szinte mintha nem is én éltem volna meg. Egy egész más énem mondhatni,megmutatta,milyen lehetne az életem,ha minden hétvégén buliznék,nem törődnék azzal,hogy mások mit gondolnak rólam. És legfőképpen,hogy milyen lenne ha egy folyamatos,véget nem érő szerelembe csöppennék.

Kinéztem az ablakon,és nem is tudom mi késztetett rá,de a párás ablakon hagytam egy alakzatot. Aztán egyre többet,míg a végén olyan zavaros lett,hogy az egészet elmaszatoltam. A másik ablakom szintén kapott egy alakzatot az üvegére. Egy hatalmas szívet,egy betűvel a közepén. Lehajtott fejjel,de büszkén,egy határozott mozdulattal ketté szakítottam a szívet az ujjammal.

-Jobb ez így.- suttogtam,majd elhagytam a szobát.

Lementem a számomra hatalmas,barnás lépcsőnkön. Kicsit,mintha féltem volna attól amit a földszinten találok. Óvatos voltam,és csendes. Anyu se hallotta,hogy felébredtem,amíg nem ültem oda az asztalhoz,reggelit várva. Mosolygott rám,én pedig vissza mosolyogtam. Próbáltam,legalább egy halvány "jól vagyok" vigyort villantani neki,hogy eszébe se jusson megkérdezni, mi a bajom.

Anyu egy nagyon aranyos, és szeretni való ember volt,aki sok mindent elért az életben. Igazából ő volt a példaképem,mivel hiába volt nehéz élete,még mindig támogat engem,és az öcsémet egyaránt. De sokszor kíváncsibb,mint kéne,és bár ez érthető,még se jó mindig. Valamikor az embernek nem is kell más,csak egy magányos sötét szoba, a gondolatai társaságában. Én sajnos eléggé ilyen magamba forduló vagyok néha,és hiába próbálom tettetni,hogy jól vagyok valahogy nem jön össze.Sok ember könnyedén,mindenféle komplikáció nélkül erősnek tünteti fel magát.Talán az is,de nem hiszem hogy van olyan személy akinek nincsenek gyenge pillanatai. Érző lények vagyunk,akkor próbáljunk már kis érzelem kavalkádot mutatni néha, hisz nem lehet mindenki állandóan boldog,vagy állandóan szomorú. Belátom az utóbbi még esélyesnek is tűnik jelen pillanatban.Sosem voltam még ennyire elkenődve. Egy száraz,növénytelen pusztaságnak éreztem magam,amin nehezen nyílhat bármi féle virág vagy ilyesmi. Kevés voltam magamnak,meg mások szemében is.Számoltam a napokat,hogy mikor ér véget végre ez a rémálom,ez a nyár. Pedig nem ilyennek kéne lennie. Nem egy lyukban kéne csücsülnöm,várva a csodát,és a boldogságot. Maga a meleg,a napsütés mosolygásra kéne,hogy késztessen. De nem látom a fényt az alagút végén.Nagyon elkeserítő,és fárasztó ez a tényállás, de ha ezt mind túl kell élnem,megteszem. Végül is erős vagyok,és ahogy mondani szokták, "ami nem öl meg,az megerősít." Szentül hiszem,hogy ez valóban így van,és a megpróbáltatások inkább felsegítenek később a padlóról mintsem újra szenvednem kelljen miattuk. De elő az álcával,és a béna mosollyal, mert a külső fontos. Főleg ha másokat akarunk megtéveszteni vele.