3#

A képernyő már felvilágosodott,én pedig hatalmas kattintásokkal indítottam el a böngészőt. A chat ablak azonnal felvillant,én pedig izgatottan kezdtem el olvasni a rám váró üzenetet. Damien keresett,egy elég húzós ügyben. Tudniillik,neki van egy barátnője,akivel ezen a nyáron jött össze,a segítségemmel. Semmi túlzás,tényleg az én érdemem,hogy együtt vannak. Dam sosem volt túl magabiztos,ha a szerelmi ügyeiről volt szó. És persze sokat csalódott régebben,amit én pontosan tudtam.

A bizalmába akartam férkőzni,és sikerült is,abban a pillanatban mikor felnyitottam a szemét. Nem akartam, hogy elszalajtsa a boldogságát,csak azért mert nem biztos magában.Velem is elég sokszor megtörtént,ezért minden vágyam az volt,hogy a helyes útra tereljem azt,aki fontos nekem. Mint utólag kiderült elég jól végeztem az elméletben rám szabott feladatot,mivel már vagy fél éve nyugalom van a paradicsomban,és kisebb veszekedéseken kívül,teljesen rendben vannak,ráadásul szerelmesek. Néha úgy vágyom én is egy kapcsolatra,amiben mindkét fél a másik teljes vonzásába kerül nap mint nap. Hogy van egy olyan ember,akihez menekülhetnek,amikor semmi sincs rendben az életükben,vagy akivel órákon keresztül beszélgethetnek.Vagy inkább nem beszélgetnének,bár inkább nem megyek bele a részletekbe. Ismét várt rám egy párkapcsolati galiba,amivel meg kell birkóznom. Lassan elkezdem olvasni a levelét,miközben könyököltem az asztalkámon. Csak olvastam,és olvastam,hátha egyszer a végére érek. Ekkora regényeket szokásom olvasni egy-egy irodalom órára is,tehát teljesen megszokott ez a sok betű. Élvezetes,főleg,hogy az egész egy pár konfliktus helyzetét írja le. De elkeserítő tudván,hogy a pár egyik tagja a legjobb barátom,aki arra vár,hogy megnyugtassam,és kibogózzam a problémát. Vettem egy hatalmas levegőt,hátha eszembe jut egy jó szöveg,amit begépelhetnék Damiennek. Két perc után feladtam,és a szokásos dumát írtam,ami bár semmit nem segített,mégsem érzem magam bűnősnek,azért hogy elfeledkeztem róla.Egyet pislogtam és a „Nyugi,minden rendben lesz!” üzenetemre jött az újabb regény,arról, hogy még mindig tanácstalan. Ötletem nem volt egy se,az eszem mintha kiürült volna,és hihetetlen pocsékul éreztem magam.

Úgy döntöttem,hogy energia hiány miatt inkább felhívom,és telefonon tárgyalok vele a továbbiakról. De megállapítottam,hogy ahhoz sincs erőm,ezért csak annyit írtam neki,hogy mikor,és hol várom,mert ezt élőbe sokkal érdemesebb megbeszélni. Felszaladtam a szobámba,és hosszas elmélkedés után megállapítottam,hogy egy farmer,és egy sima póló a legtökéletesebb a mai napra. Sőt, még ez is túlzás. Nyomottan,de kitartóan neki vágtam az utamnak. Minél rossz kedvűbb az ember,annál hosszabbnak tűnik az utca,és negyed óra helyett fél óráig baktattam a találkozó helyünkig.Leültem a nyirkos fapadra,ami pontosan a zebra előtt volt. Damien még nem volt a helyszínen,így hát kiürítettem a fejem,és a színes autókat kezdtem bámulni. Egyik gondolat váltotta fel a másikat,és a gondok egymásra torlódtak. A hosszas elmélkedést egy régi emlék zavarta meg. Vagy is inkább egy régi idegen ismerős. Will sétált az út másik felén,lehajtott fejjel nézte a maga előtt egyre csak hosszabbodó utat. Próbáltam nem foglalkozni vele,jobbra,majd balra tekintettem,hátha megpillantom végre Damient. Egyhangú arckifejezéssel fordultam újra a színes autók felé. Will lépegetett át a zebrák fehér szakaszain,pontosan velem szemben. Meghökkentem,a vér megfagyott az ereimben.Ő szintén ugyanígy reagált az ott létemre,amikor meglátott.Talán azon tépelődött, hogy köszönjön-e nekem,vagy sem. Majd egyre csak fogyott a kettőnk közötti távolság. Egy azon pillanatban néztünk a másikra,ami azt jelentette,hogy össze találkozott a tekintetünk..Bár ne történt volna meg.