4#

- Heló. – köszönt halkan.
- Szia Will. – tettem ugyanezt én is.
Sokáig bámultam utána,és újra elöntött a felvetések sorozata.

- Hahó Odett. Mióta ülsz itt? – szólalt meg mellőlem Damien lágy,férfias hangja.
- Egy ideje. – mondtam nyersen,majd újra a lassan eltűnő Will felé fordítottam a fejem.
- Ki az a fiú? – faggatózott Damien.
- Senki. Na mesélj el mindent. Hallgatlak. – mosolyogtam felé,egész barátságosan. A mostanában feltörő szomorúságom után,egészen meglepte a jó kedvem,de talán engem még jobban, mint őt.
- Már megoldódott,szóval most te mondd el a titkod. Ki az a srác,aki ott ment?
Nem volt hangulatom elmesélgetni neki az életem múltjának apró darabjait. Vagyis az igazság az,hogy nem éppen apró darab,mivel Will valaha sokat jelentett nekem. Többet mint ő ,vagy én gondoltam volna.
-Valaki,aki régen volt valaki,most pedig csak egy senki.Amúgy se szeretnék róla beszélni,ha nem haragszol. – pillantottam rosszállóan Damienre. Tenger kék szemei megértéssel teltek el,aztán csalódással. El kellett volna neki mesélnem,de mi értelme annak,hogy tudjon valakiről aki még csak meg sem próbált az életem része lenni?
Tudtam,hogy bizalmatlanságot érez felőlem,pedig teljesen megbízom benne,de ez olyan dolog,amit jobb ha nem tud. A magamban folytatott vitázást,és döntést egy elhamarkodott szó törte meg,amit magam sem gondoltam át. A szavakat pedig még kifejezőbbé tettem egy egész mondattal.
-Szerettem,azt hiszem,de mindkettőnk egy tévedésnek tudta be a másik érzelmeit. – néztem magam elé,az immáron üresen lévő utcára.
Damien nem szólt egy szót sem,erős karját a hátam mögé csúsztatta,és rádőlt a vállamra. Éreztem a szeretetét, a sajnálatát,de legfőképpen,érzékeltem a háláját. A bizalmam most már teljes mértékben az övé volt. A szám mosolyra húzódott,és egy utolsó pillantást vetettem Will képzeletbeli nyomaira. Féltem,hogy elmegy. Rettegtem,hogy itt hagy,akár csak.. Cody.
Noha bár semmi beleszólásom nem volt abba, hogy ő odébb áll,vagy sem,hisz semmi nem kötött már hozzá,mégis féltem ettől.
Másnap hatalmas kő esett le a szívemről a naptárat vizslatva. Egy hét és a szenvedéseimnek lőttek,végük,és végre új életet kezdhetek. Egy friss kezdet,a bemocskólódott papírlap után.
Megérkezhet végre az ősz,a szeptember,és sajnos.. a suli. Valóságos börtön,mindenki számára.
Anya lépteit hallottam az nap először. Bevágtatott a szobámba,és elkezdte bepakolni a holmimat a ruhás szekrénybe. Úgy tettem,mintha nem ébredtem volna fel rá,pedig sajnos felkeltett a reggeli csörömpölés a szobámba.
- Kelj már fel. Tervezel valahova menni ma? – ordíbált a kelleténél hangosabban.
Hümmögtem egyet,hátha veszi a lapot, és elhagyja végre a magán birtokomat.Pár percet még bent töltött a szobámban,majd az ajtó nyikorgásból rájöttem, hogy végre kiment. Vissza aludtam,és álmokat szövögettem az aznapi semmittevésemről. Két órával később végleg kivertem az álmosságot a szemeimből,és egy kiadós reggeli után újra a laptop elé vetettem magam. Jenna halálosan unatkozott,és programot tervezett a mai napra.
„Mit tervezel a mai napra?” – írtam.
„Egy vérpezsdítő buli lenne a legalkalmasabb mára. Ránk férne egy kis lazulás,a nyár utolsó előtti hetén. Hívhatnánk Lorent,és Zorát is”
Ezt olvasva,igazat adtam Jennának. Jót tenne a pezsgés,és a jó kedv a barátnőkkel.
„Legyen! Gyere hozzánk ötre,és elkészülünk együtt.”
Azzal a lendülettel le is csaptam a laptop fedelét,és neki álltam a szorgos takarításnak.Fél ötkor a szobám csillogott a tisztaságtól,én pedig elégedett arccal szaladtam le anyuhoz.
-Jennával itt készülünk a buli előtt. – újságoltam neki.
- Ennek örülök. De jobban tetszene az ötlet,ha előtte megkérdezted volna. – pillantott felém,miután elmosogatta az utolsó koszos tányért is.
Mosolyogtam egyet,és pár másodperc múlva a szobámba teremtem,és hihetetlen hamar felöltöztem. A csengő szólt,a lábaim megiramodtak.Jenna az ajtóban ugrándozott örömében,a mai buli miatt. Joe, az öcsém,éppen ekkor jött meg a foci edzéséről,köszönt nekünk,majd az asztalhoz ülve tömte magát anyu híres muffinjával.
-Hajrá, kezdjünk el készülni, az este minket vár.- örömködtem.
Jenna vigyorogva felszaladt a lépcsőnkön,a hatalmas ruhákkal teli táskáját pedig az ágyamra repítve.
-Kicsit izgulok,nem sok tapasztalatom van ebbe a bulizás témába. – húztam a szám,miközben a szekrényemből kirámoltam a legpazarabb felsőimet.
-Ne izgulj,itt az idő hogy a leamortízálódott kis lelkedet felépitsük. Én,te..- majd elkezdett matatni a hatalmas batyujában. Egy pezsgős üveget halászott elő,amit mint egy „szeszes ital reklámarc”,az arca mellé emelt,és vigyorgott.
- Te pezsgőt hoztál a házunkba? – néztem rá teljesen elképedve. – Eszednél vagy Jenna? És ha anya,vagy apa megtalálja? – kapkodtam a levegőt.
-Mért találnák meg? Ez az én táskám,és majd útközben megisszuk.- mosolygott huncutul.
Áldásom rá,gondoltam, egy kis jó kedv nem árt.
A tollászkodást befejezvén neki indultunk az útnak. Hideg volt,a fejem zakatolt,és bár nem mondtam ki,de titokban abban reménykedtem,hogy Will ott lesz. Hogy végre tudok vele tárgyalni arról,amit egyikünknek sem volt mersze kimondani. Tudni akartam,hogy én voltam a hibás,vagy ő,és hogy van-e értelme a feltétel nélküli bizakodásnak.
A hatalmas banzáj első fele arról szólt,hogy végig egy magasított széken lapítottam,Zora kiszemeltjeit elemezve. Hihetetlen unalmas volt az este,én pedig végig csak reménykedtem. Abban a dologban,ami pár percen belül belépett a főbejáraton.Az a dolog,ami a másik nélkül esély lett volna,abban a pillanatban pedig..egy tévhitté vált.
Meghökkenésemre nem egyedül érkezett. Will, és Cody egymás mellett lépték át a küszöböt. Elállt a lélegzetem,a szívem összeszorult,mintha a bordáim csak úgy összepréselték volna a tüdőmet. Szükségem volt egy kis friss levegőre,és az udvarra kisietve ülőhely után kutattam a szememmel. Persze Jennát is kerestem volna,de hirtelen nem is járt más az eszembe,csak életem két legtitokzatosabb személye. Leültem a hideg padra,és rákönyököltem a pultra. A cigi füst bűze csapta meg az orromat. Meglepődésemre egy csikk került az arcom elé,egy kézben lebegve. A hatalmas kéz a párját nyújtotta felém.