5#

-Noel vagyok. Cigit? – kérdezte kedvesen az idegen.
Kezet fogtam vele,bemutatkoztam, majd bólogattam,és magamat is meglepvén elvettem egy szálat tőle.
Abban a pillanatban,amint a cigi füst ellepte a tüdőmet,és a levegő helyett,valami szörnyű íz tombolt a számban,éreztem hogy ez így nem jó. Ez nem én vagyok,és hiába próbálom magam átformálni azzá a nemtörődöm emberré,akit a külvilág ismerni akar,képtelen vagyok rá.
Ennek ellenére nagyon élveztem a társaságát,azonnal megtaláltuk a közös hangot.

Cody éppen ekkor lépett ki a kijáraton,hatalmas szemeivel vizslatva. Oda ballagott hozzánk,kezet rázott Noellel,és rám nézett.
-Te mióta cigizel? – bámult rám furcsán,fürkésző tekintettel.
- Téged mióta érdekel? – válaszoltam közömbösen.
-Én törődöm azokkal,akik még fontosak nekem. –mondta,majd elsétált a mellőlünk.
Úgy éreztem,a világ összeszűkült körülöttem. Mindenféle magyarázat nélkül felálltam,és elindultam haza az éjféli sötétségben. A csillagokat néztem,és szinte felemésztett az a mondat,amit Cody vágott a fejemhez. Szörnyen éreztem magam,mert vesztettem. Újra,és újra. Ugyanaz fáj mindig,és ugyanúgy gyenge vagyok az érzelmi fegyverei ellen.
A hetem további része egy csőd halmaz volt,mindenféle fontosabb történés nélkül.
Elsején egy hatalmas űrrel a lelkemben,neki vágtam a gyötrelmes tanulással bővelkedő évnek. Az évzáró a megszokott módján ment,azzal a különbséggel, hogy az Idegen is ott álldogált az egyik osztály sorában.Minden csoport a termében várta az osztályfőnökét. Persze az enyém azonnal kiszúrt,és mint az egyik legsegítőkészebb diákja,nekem kellett felcipelni a könyveit a terembe. A sikeres hurcolkodás után,vissza utasított a tanáriba a tolltartójáért. A beszéd,vagy más néven a köszöntő már minden osztályban zajlott,én pedig az ajtókon keresztül hallgattam őket. Arra gondoltam,hogy mi lesz ebben az évben? Olyan unalmasnak,és lelombozottnak tűnik mindenki,és ezt még a tanulás is megtoldja. Az eszmémben futtatott gondolat menet leállt két másodpercre. Tágra nyílt szemekkel,és teljesen leállva bámultam,az előttem álló Codyt. Egy papírt tanulmányozott,és a lépteimet meghallva,pedig azonnal fel emelte fejét. Mosolygott,és elindult felém.
- Hol a kémia labor? – kérdezte.
- Köszönni nem szokásod? – hagytam figyelmen kívül a kérdését.
- Szia. Kezd átlátszó lenni ez a közönyösség Odett. Tovább léphetnél már azon a kis nyári baklövésen.
Nem hittem a fülemnek,mikor ki mondta a nevem. Azon az édes,üde hangon,amit úgy szerettem. Be kellett vallanom,hogy igen is hiányzott.Ezek után hatalmas megvetéssel,és utálattal kovácsoltam magamban a megfelelő visszaszólást.
-Neked az kicsi volt? – szemeim összeszűkültek. -Szórakozz mással.
Sarkon fordultam,és a termünk felé vettem az irányt. Ideges voltam,fáradt,és nem hittem el,hogy ez velem történik. Fájdalmas volt újra látni,újra beszélni vele. A szemébe nézni,tudván hogy egyszer ő volt a mindenem. Csak elvesztettem..