6#

Az első tanítási nap hamar lezajlott.Haza fele tartottam,amikor megpillantottam Damient. Nagyon örültem,hogy végre egy barátságos arc is felbukkan a mai nap folyamán.
-Szia Damien. –mosolyogtam rá. – Rá érsz most?
- Halihó,nem igazán. Sietnem kell haza,holnap vár rám egy tömérdek dolgozat. –válaszolta.
- Oh, rendben van. Akkor majd máskor.Később beszélünk! –próbáltam palástolni a csalódottságomat,mivel hiányzott a szinte mindennapos találka,és a sok beszélgetés egy egész délutánon át.
Egyedül ezért sajnáltam a nyár abba maradtát. Néha úgy érzem,hogy elvesztettem a legjobb barátomat.És hiába nem így volt,rettegtem attól,hogy ez valaha így lesz.A három hónapig tartó lazaságban Ő volt az egyetlen stabil pont. Akibe tudtam kapaszkodni,aki nem futott el,ha szükségem volt rá.
A napok teltek,a kedvem egyre csak romlott,segíteni pedig nem igen akart senki. Persze,miután sikerült elérnem Jennát,és elmeséltem neki a velem történteket,azonnali tanácsokkal látott el,hogy hogy oldjam meg az elém sodródott „Cody” ügyet.
Szombat reggel a szokásos reggelim után,egy váratlan üzenet időzött a „postaládámban”. Noeltől kaptam egy meghívást.
„Szia,arra gondoltam,hogy ma elmehetnénk valamerre,a városba. Mit szólsz?”
Meglepődtem,eleinte nem is tudtam mit vissza írni neki,hisz nagyon jó fejségnek tartottam a meghívást,de megijesztett.
„Végül is miért ne? Késő délután beszoríthatok neked pár órát.”
Vettem kicsit humorosra a dolgot. Egy új esélynek éreztem,végre más társaság,új közeg. Felemelő érzés volt lehetőséget betudni a jövőmnek.
Jó kedvem volt a nap folyamán,pörögtem,és minden kis dolgot máshogy fogtam fel. Mindent könnyebbnek láttam,és az odaút is meglepő módon ismét csak negyed órába telt. Noel a pad háttámláján ülve várakozott,kicsit sem meglepő módon,cigivel a szájában.
-Halihó idegen. – mosolyogtam rá játékosan.
- Helló drágám. – üdvözölt kedvesen,miközben felpattant a padról.
Összehúzta a szemöldökét,és az oldal táskájában kezdett el matatni.Nem szóltam semmit,csak figyeltem ahogy a vékony karja becsusszan a cipzáros táskába. Egy cigis dobozt halászott elő,amiből előkerült egy csikk. Egy csikk,nekem. A tenyerembe nyomta,én pedig ellenkezés nélkül kivettem a kezéből. Kicsit értetlenül álltam,mivel nem értettem mi a szándéka ezzel. Mármint hogy rászoktat a cigarettára. A fejemben Damien hangja szólalt meg,és szidóan mondogatta a véleményét a lassan ölő fegyverről,ami az ujjaim között pihent. De Noel mosolya másodpercek alatt kiűzte onnan,és mindenféle lelkifurdalás nélkül álltam neki a szippantgatásnak. Nevetve feledkeztünk meg a lemenő napról,amellett a szüleimről akik várnak haza. És egy csöndes pillanatban rájöttem,hogy még valamit elfelejtettem. Azt az embert,akit eddig nem hagyott szabadulni,és belülről marta a lelkem. Végre újból képes voltam nevetni,kacagni mindenféle szomorúsággal teli következmény nélkül. Egyedül voltam,mégsem magányos.